Eamon Duffy ír történész, a Cambridge-i Egyetem professzora, 2005-ben publikált írásának első része | Fordítás: Szabó Ráhel OP

A II. vatikáni zsinat fémjelezte megújulás nagyrészt a katolikus hagyomány mélységének és sokszínűségének felszabadító újrafelfedezéséből született. Paradox módon azonban a zsinatot követő reformok sokszor a „hagyomány” elvetésének ostoba szellemében jöttek létre, mintha az csupán a múlt elhalt maradványa lenne. Azzal, hogy a múltat meddőnek és elnyomónak nyilvánítva elvetettük, a mély és életadó dolgok közül is sokat elveszettünk. Ennek az eljárásnak egyik legsajnálatosabb vesztesége az ősi egyházi böjt és önmeg- tartóztatás eltörlése volt.

A rituális étkezési szabályok betartása – böjt és hústól való tartózkodás nagyböjtben, a hústól és húsos ételektől való tartózkodás minden pénteken, valamint az áldozás előtt éjféltől megtartott szentségi böjt – a zsinat előtt éppen olyan meghatározó vonása volt a katolikus vallásnak, mint a disznóhústól való tartózkodás a judaizmusnak. A pénteki böjt különösen is a katolikus identitás központi tényezőjeként egyesítette a „jó” és a „rossz” katolikusokat egyetlen, beszédes önmegtartóztatásban. Ez a katolikusság egyetemesen elismert kifejezése volt, amelynek semmi köze sem volt a papokhoz és a tekintélyhez.

Ahelyett azonban, hogy erre az egyik legnagyobb erőforrásként tekintettek volna, gyakran éppen a pénteki böjt elleni érvként használták fel. Rossz vagy rosszul értesült katolikusok – akikről úgy tartották, hogy elisszák a fizetésüket vagy verik a feleségüket, miközben péntekenként szigorúan csak halat fogyasztanak – állítólag csak a puszta külsőségekhez ragaszkodtak, közben pedig megfeledkeztek a „valódi” kereszténység lényegéről. Ezért spirituálisabb vallásosságra volt szükség, amely nem kínált efféle mankót a puszta gyakorlat számára. A böjtölés ezért nevetséges módon ma évi két napra korlátozódik, a kötelező pénteki böjtöt pedig enyhe és teljes értékben egyénileg vállalható penitencia végzése váltotta fel – erről a kötelezettségről egyébként a legtöbb katolikus semmit sem tud. Ami korábban közös személyiségjegy volt, egyéni lehetőséggé silányult.

Miért történt mindez? Bizonyára nem azért, mert a böjt valami mellékes dolog volt a katolikusságban, a hagyomány lényegtelen, mellékes aspektusa, amelyet ideje volt eltüntetni. A böjt már az izraelita vallásnak is fontos része volt, amikor pedig Krisztus kiállt tanítványai mellett, amiért nem böjtöltek az ő életében, kimondottan azzal érvelt, hogy majd a halála után böjtölni fognak. A keresztények legalább az első század végétől megtartották a péntekeket, később pedig a böjt negyven napját, emlékezésül Krisztus szenvedésére. A katolikus vallás szívében másfél évezreden át dialektikus időfelosztás működött, ritmikus mozgás a böjt és az ünnep, a nagyböjt és a húsvét, a lemondás és a jóváhagyás pólusai között. 

A katolikusok a világ legtöbb nagy vallási hagyományával osztoztak ezen a ritmuson, amiből arra következtethetünk, hogy a böjtben van valami igen lényeges nemcsak a katolikus keresztények sajátos identitása szempontjából, hanem bármely vallásos ember számára is. 1967 óta azonban az, ami azelőtt valóban közösségi önmegtartóztatás volt, amely Krisztus szenvedésére, saját lelki szegénységünkre és még konkrétabban az egész emberi nem anyagi szegénységére emlékeztetett minket, és arra, mit jelent éhezni, újabb egyéni fogyasztói választási lehetőséggé vált, akár egy diéta. Bár szavainkkal továbbra is megadjuk a liturgikus tiszteletet a régi gyakorlatnak, és formálisan most is megtartjuk a nagyböjtöt, a gyakorlatban az összes időnk „évközi idővé” vált, és ebben semmi sem különbözteti meg a katolikusokat a többiektől.

Folytatás hamarosan!