Silentium pater prædicatorum – „a csend a prédikátorok atyja.” 2005-ben, novíciusként, frissen a Fülöp-szigeteki misszióból, ahol nemzetközi domonkos önkéntesként szolgáltam – ez akkor még a Nemzetközi Domonkos Ifjúsági Mozgalom (IDYM) része volt –, ez a mondat a lelkem mélyéig megérintett. Fülöp-szigeteki időszakom alatt sokat elgondolkodtam azon, hogy Metro Manila egyik legszegényebb régiójában tapasztalt nyomorúságok között ott volt a csend hiánya is: mindenütt, még késő éjszaka is zaj és hangzavar vett körül, ami szinte lehetetlenné tette a csendes elmélkedést.

Éppen ezért az első IDYM-találkozó, amelyen részt vettem, nem a fővárosban, hanem Batangas eldugott vidékén zajlott, ahol a domonkosoknak van egy „Caleruega” nevű lelkigyakorlatos háza. Itt volt tér és csend a találkozásra – domonkos ifjú társaimmal, de ami még fontosabb, Isten hangjának meghallására a csendes imában, a hajnali hűvösben tett séták során, és arra, hogy az imádságos figyelem által képesebbé váljunk egymás meghallgatására is, miközben megosztottuk egymással Istenről, a kegyelemről és a Rend nemzetközi küldetéséről szerzett sokféle tapasztalatunkat.

A Mester szavai, aki az IDYM tagjaihoz írt levelében úgy fogalmazott, hogy a megkülönböztetés „a türelmes meghallgatás művészete”, ezért erőteljesen megszólítottak. Eszembe juttatták novíciusi éveimet, amelyek maguk is a megkülönböztetés intenzív időszakát jelentették, valamint edinburghi papi szolgálatom kezdetét, amikor számtalan órát töltöttem egyetemisták meghallgatásával és hitükben való kísérésével. Igaz ugyanis, hogy meghallgatás és órákon át tartó csendes imádság nélkül nem lehet igazán prédikálni – és egy olyan világban, ahol különösen az online térben oly sok egymással versengő hang szól hozzánk, még inkább szükségünk van arra, hogy ápoljuk a csendet, és megtanuljunk türelmesen figyelni.

Az egyik projekt, amelyet Edinburghban elindítottam, a „Cups of Compassion” (Az együttérzés poharai) nevet viselte: fiatal férfiak párokban szendvicseket és forró italokat vittek ki a városban élő hajléktalanoknak. A fiatalok megtanulták meghallgatni a hajléktalanok történeteit, személyként találkozni velük – az egyik fiatalember elmondta nekem, hogy egy alkalommal különösen megrendítette, mert biztos volt benne, hogy Jézus szólt hozzá az általa szolgált hajléktalan emberen keresztül. Számára, egy fiatal amerikai számára, akit korábban arra intettek, hogy kerülje a hajléktalanokkal való kapcsolatfelvételt, ez valódi misztikus élmény volt – abból a készségből született, hogy csendben maradjon a világ szenvedése előtt, és meghallgassa azt!

A rózsafüzér imádság szívében ugyanez a szemlélődő meglátás áll. Bár ez az áhítat gyakran szavak kapkodó áradatává silányulhat, mégis meghívás marad arra, hogy megálljunk, teret adjunk az üdvösség titkairól való csendes elmélkedésnek, és így meghalljuk Isten hangját – ahogyan Áldott Szűz Anyánk is tette. Ő ezáltal a Prédikátorok Anyja, ahogyan a szent csend a mi atyánk! Világszerte számtalan fiatal mondta már el nekem, hogy a rózsafüzér segített nekik felismerni Isten hívását; és biztos vagyok benne, hogy aki válaszolni szeretne a Mester felhívására, és a Rendben szeretné megkülönböztetni hivatását, jól teszi, ha megkülönböztetését a Szent Rózsafüzér napi imádságára alapozza.

— fr. Lawrence Lew, OP
A Szent Rózsafüzér Rendfőnöki Promótora